Helyreállító igazságszolgáltatás helye és ideje

2021.05.17

Ha kívülállóként hallunk egy történetet, olvasunk egy bűncselekményről könnyebb válaszolnunk arra a kérdésre, hogy most minek is kellene történnie? Aki sért, aki bűnt követ el büntetést érdemel. Egyszerű, nem? De vajon érintettként is elegendő lenne a túllépéshez pusztán az állam által kiszabott büntetés?

Korábban a szemet szemért elv volt az irányadó a büntetés meghatározásában. Amelyik kézzel lopott a tolvaj, azt vágták le. Eredménye? Egyeseket lehet visszatartott a félelem, de ha a túlélés volt a tét vagy épp nem látott más és könnyebb lehetőséget, legközelebb okosabban csinálta. Szerencsére idővel rájöttek, hogy ennél azért összetettebb a kérdés. Az alapvető emberi jogok mellett a büntetőjog is garanciákat állított fel, mint pl. hogy a büntetés arányos legyen az elkövetett cselekmény súlyával, de legyen tekintettel az elkövető személyére és az elkövetés módjára is és mindenképpen biztosítsa a társadalom tagjainak biztonságérzetét.

A büntető igazságszolgáltatás hatása és kritikája

A bűncselekmények azonban ritkán pillanatképek, nem önmagukban létező cselekedetek, mindig vannak  személyes vagy környezeti tényezők, amelyek befolyásolják az elkövetést. A konfliktusokról szoktuk mondani, hogy a jéghegy csúcsa és mindaz, ami az okokat megmutatja a víz alatt van. 

A büntető igazságszolgáltatásnak azonban nem célja elmerülni a részletekben. Feladata, hogy az adott cselekmény társdalomra veszélyességének mértékét megállapítsa, a cselekményt szankcionálja a társadalom védelme érdekében. A büntetőpolitika azonban további célokat is meghatározott, többek között  a bűncselekemények számának és a bűnismétlésnek a csökkenését, valamint az áldozatok érdekeinek kiemelt védelmét. 

Kérdés tehát, hogy a jogalkotók által meghatározott szankciók és keretek önmagukban kellőképpen szolgálják a sérelmet elszenvedők érdekeit és megfelelő módon segítik elő a sérelmet okozó felelősségvállalását és a bűnismétlés elkerülését?

A kutatások azt igazolták, hogy utóbbi nézőpontok kevésbé érvényesültek a büntetőeljárás hagyományos rendszerében. A bűncselekmény következményeként az áldozatok biztonságérzete nagy mértékben csökkent, sokan számoltak be arról, hogy bizonytalanok és bizalmatlanok lettek önmagukkal és másokkal szemben is. Sokukban rengeteg kérdés maradt fenn, amelyre a büntetőeljárás sem adott választ. A sértettek a legtöbb esetben háttérbe szorultak az eljárás során, a hatóságokkal szemben is bizalmatlanná váltak, nem érezték azt, hogy az eljárás vagy a kiszabott büntetés az ő érdeküket is figyelembe venné. Van, hogy negatív élményeik miatt egyesek úgy döntenek, hogy újabb bűncselekmény elszenvedőiként már nem fordulnának a hatósághoz.

A bűncselekmény ténye tehát önmagában is stigmatizáló. Az elkövető felé ez a megbélyegzés a környezetétől érkezik, míg az áldozat számára ez egy belső megélés, egy kontrolvesztett állapot, amely bénítóan hathat rá. Sok esetben pedig az áldozathibáztatás is megjelenik, amely tovább nehezíti egyébként is kilátástalannak tűnő helyzetüket. 

Minél komolyabb a szituáció, minél nagyobb a sérelem, annál több érzés, élmény és szükséglet kavarog bennünk. Egy bűncselekmény érintettjeiben a kontrollvesztés állapota, a félelem, a tehetetlenség, a frusztráció, a düh, a szégyen érzései, az elkövetőben a bűntudat, szégyen, düh,  kavaroghatnak. És felmerül bennük az igény a válaszokra, a helyzet megértésére, hogy újra biztonságban érezhessék magukat, hogy visszaszerezhessék a hitet önmagukban és másokban. Az elkövetők pedig a legtöbb esetben motiváltak abban, hogy kifejezhessék a sajnálatukat, bocsánatot kérhessenek, helyrehozhassák a történteket. 


A helyreállító (resztoratív) igazságszolgáltatás hatása és kritikája

Az 1970-es évektől kezdődően indultak el újító gondolatok, amelyek az igazságszolgáltatás átalakítását, illetve új lehetőségek bevezetését tették lehetővé. Erre a folyamatra nem csak az volt nagy hatással, hogy az áldozatok egyre kevésbé voltak elégedettek, de igazolást nyert az is, hogy a büntetések önmagukban és a komolyabb szankciók tekintetében sem érik el a bűnismétlés kellő mértékű csökkenését. Nils Christie norvég kriminológus, szociológus fogalmazta meg, hogy az állam kivette állampolgárai kezéből a döntés lehetőségét az őket közvetlenül érintő ügyekben. A konfliktusok a társadalom fontos elemei. A társadalmi rendszereket úgy kell megszerveznünk, hogy a konfliktusok egyszerre legyenek ápolva és láthatóvá téve, és ügyeljünk arra is, hogy a szakemberek ne monopolizálják azok kezelését. Felhívta a figyelmet arra, hogy különösen a bűncselekmények áldozatai veszítették el részvételi jogukat. Amennyiben lehetőségük lenne dönteni az áldozati igények jobban érvényesülnének, kérdéseire választ kaphatna és ezáltal a bűncslekmény feldolgozása és a továbblépés is könnyebben megtörténne. Az elkövető számára a tettének következményeivel történő szembesülés leghatékonyabb módja, ha közvetlenül a másik féltől hall azokról és adott annak a lehetősége, hogy közvetlenül az áldozat számára tegye jóvá az okozott sérelmet.

Az Európai Unió így 2006-ra előírta tagállamai számára a helyreállító igazságszolgáltatás lehetőségeinek megteremtését jogrendszerükben. Ennek eredményeként 2007 óta hazánkban is lehetőség van arra, hogy a bűncselekménnyel (2014 óta szabálysértésben is) érintett áldozat és elkövető közvetítői eljárás keretein belül rendezze a kialakult helyzetet. A mediáció, illetve más resztoratív konfliktuskezelési technikák (kör és konferenciamódszerek) arra adnak lehetőséget, hogy a konfliktusban érintettek és  esetlegesen közösségeik tagjai egy mind a két fél érdekeit képviselő, pártatlan szakember(ek) (mediátor(ok)) segítségével, támogatásával tudják feldolgozni a történteket és találjanak közösen valami olyan megoldást (jóvátételt) a kialakult helyzetre, amely az áldozat igényeire rezonál, az elkövető lehetőségeinek a figyelembevételével. 

A resztoratív folyamatokban fontos, hogy olyan biztonságos teret hozzanak létre, amelyben senki nem érzi magát megbélyegezve, amelyben van idő a kérdéseket megfogalmazni és azokat megválaszolni, amelyben minden érintett úgy érezheti, hogy figyelnek rá, senki nem érzi magát elnyomva és . 

 Hivatkozás:

The British Journal of Criminology, Volume 17, Issue 1, January 1977, Pages 1-15, https://doi.org/10.1093/oxfordjournals.bjc.a046783