A bántalmazó magatartást erősítő tényezők

Az iskolai bántalmazással kapcsolatban a bántalmazó attitűdről a legnehezebb írni, mivel könnyen adalékot adhat egy gyermek negatív megítéléséhez, a valódi történet és az érintettek ismerete nélkül. 

Annak érdekében, hogy ez az írás ne egy újabb muníció legyen a gyerekek megbélyegzéséhez, szeretném egy másik, számomra igen fontos nézőpontból megközelíteni a témát. 

Hoztam néhány állítást, kérlek mindegyik után állj meg kicsit és gondold végig, hogy volt-e olyan élethelyzeted, amelyben igaz volt rád valamelyik:

• Van, hogy nehezünkre esik a másik helyébe képzelni magunkat.
  
• Van, hogy kihasználjuk valamely embertársunkat, hogy elérjük a célunkat. 
  
• Időnként saját vágyainkat és kívánságainkat hajtjuk, amely során figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez milyen hatást gyakorol környezetünkre. 
  
• Egyes helyzetekben nehezen látjuk tetteink hosszútávú következményeit. 
  
• Igyekszünk jó fényben feltűnni mások előtt, hiszen alapvető szükségletünk az elismerés és a figyelem. 
  
• Gyakran hibáztatunk másokat, nehezen érzékeljük saját hibáinkat, felelősségünket.
  

Negatív tulajdonságok, de mégis nagyon emberiek. Van-e olyan, aki egyben sem ismert önmagára, élethelyzetein végigutazva?

A pontokat Barbara Coloroso könyve* alapján állítottam össze, amelyben a bántalmazó fiatalok jellemvonásait is felsorolja. Picit átfordítottam megfogalmazásában, hogy Rólunk és ne csak Róla szóljon, mert azt hiszem, hogy a fentiek legalább annyira jellemeznek bennünket, mint amennyire hinni szeretnénk, hogy nem. 

Célom megmutatni, hogy mennyire alapvető és mindannyiunkat jellemző szükségletek azok, amelyek a bántalmazó magatartást is életre hívhatják. 

A bántalmazás jelenségének tanulmányozása során elkerülhetetlenné vált, hogy végigpásztázzam a saját életemet ebből az aspektusból is. 

Tudatosítva a bántalmazás formáit, és módjait, fel kellett ismernem, hogy olykor én is visszaéltem erőfölényemmel. 

Volt, amikor nevettem más szerencsétlenségén vagy épp más formában bántottam társaim. 

Akkor viccesnek vagy épp helyénvalónak gondoltam, de ma már látom, hogy milyen erős volt a környezetem hatása és a saját megfelelési vágyam ebben. 

Tartottam a többiek reakciójától vagy tényleg viccesnek találtam és feljogosítva éreztem magam erre? Talán mindkettő egyszerre. 

Fel kellett ismernem, hogy embertársaink megvetése, mint tanult viszonyulás, mindannyiunk részévé válik valamilyen mértékben. Talán mert azt feltételezzük, ha van nálunk kevésbé értékes, azzal a mi értékünk is növekszik. 

Belénk sulykolt elvárás jobbnak lenni másnál, és a csapból is folyik az egyedül több lehetsz narratívája. A felsőbbrendűségre való hajlamunk ösztönöz arra, hogy irányítást gyakoroljunk mások fölött, amely jelen van mindennapi kapcsolatainkban is. 

Ott van a munkatársak között, a főnök-beosztott viszonyban, a párkapcsolatokban, a diák - tanár helyzetekben és ez jelenik meg a gyermeknevelésben is, amikor az akaratát, önrendelkezési jogát figyelmen kívül hagyó vagy azt megtörő módon próbáljuk irányítani a gyermeket. 

Az irányítás elérése igazolja, hogy többek lehetünk, és azt gondoljuk emellé tisztelet is társul (ami inkább félelem, mint őszinte elismerés). 

És mi az, ami miatt feljogosítva érezhetjük magunkat minderre? A közvetlen környezet, az iskola és más intézmények, a társadalom és a kultúra (főként a médián keresztül) többségében elfogadó a bántalmazó magatartásokkal. 

A közösségeink és az azokat alkotó egyének a bántalmazó attitűd elfogadásával, támogatásával, esetleges elismerésével folyamatosan irányt mutatnak a gyermekek közösségi viselkedéséhez is. 

Amíg a médiában megjelenhet a gúnyolódás, a másik ember lealacsonyítása (pl. tehetségkutató műsorok válogatóiban), amíg a közösségi felületeken jelen lehet a véleménynyilvánításnak hitt formája embertársunk megvetésének (csak mert mondjuk eltérő a véleménye), amíg emberek bánthatják egymást a szomszédban, az utcán vagy bárhol, és amíg minderre nem érkezik egyértelmű elutasítás a többség részéről, addig nehezen várható el a gyermekektől, hogy egymással elfogadóak, segítőkészek és kedvesek legyenek. 

A megvetés elfogadása és a közöny az, ami a bántáshoz zöld utat ad. 

A sérelmet elszenvedő mellett a sérelmet okozó is magára marad a cselekményeinek megítélésében. 

Ha a jelzések ellenére nincsenek reakciók, a bántás nem talál elutasításra, a sérelmet elszenvedő nem talál támogatásra, minden érintett azt a következtetést fogja levonni, hogy ez így természetes. 

A bántalmazó gyermek szándékát az elfogadás és a tisztelet kivívása és az elismerés iránti vágy táplálja. Meg kell mutatni számára azt, hogy vágyai eléréséhez vannak más eszközök is. Meg kell teremteni az együttműködés és a tisztelet kultúráját. A felsőbbrendűség táplálása helyett az egyén közösségen belüli értékességét kell megerősíteni.

Az iskolai bántalmazás ellenes programok sem az ítélkezésről, hanem az értéknövelésről szólnak. 

A bántalmazás leállítható, a sérelmek enyhíthetőek, a légkör békéssé tehető, amennyiben a közösség képessé válik megfelelő reakciót adni. Azaz, leállítani a bántó cselekményeket, megvédeni az áldozatot és az érintettekkel együtt dolgozni a helyreállításon. 

A resztoratív szemlélet a sérelmet okozót sem hagyja magára: A resztoratív szemlélet alapfilozófiája szerint mindenki képes a változásra, ha azok, akik közel állnak hozzá vagy épp a közösségük tagjai, velük együtt tesznek és nem ellenük cselekednek. 

Kiemelném, hogy VELE EGYÜTT és nem ÉRTE! Nem a felmentés, feloldozás a cél, hanem a képessé tevés a felelősségvállalásra és a változásra, helyrehozatalra. 

Egy másik fontos fókusz, hogy képesnek kell lennünk leválasztani a tettet az egyénről, azaz alapvetően nem a cselekménye alapján megítélni az adott személyt. Ez vezet ugyanis a megbélyegzéshez, amely ellenállást szül, ritkán hoz felismerést és képtelenné tesz a változásra, az együttműködésre. 

A bántalmazás tanult viselkedés, amely csak az azt elfogadó közösségekben működhet. Az iskolában jelen lévő erőszak jóval túlmutat az iskola falain. Valamennyien részei vagyunk ennek a közösségnek. 

A gyerekek érzékelik és ellenzik a megvetést és a felsőbbrendűséget, piciként egyértelműen jelzik is. Mi felnőttek azonban negatív példát mutatunk. Elsődlegesen rajtunk múlik, hogy tudunk-e ítélkezés helyett a megoldásokon dolgozni és elfogadó, támogató, együttműködő közösségeket teremteni. 

Hivatkozás:

* Barbara Coloroso: Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak - Óvodától középiskoláig: hogyan szakíthatja meg a szülő és a pedagógus az erőszak körforgását? (Harmat Kiadó, 2014), illetve Bullying - Zaklatók, áldozatok, szemlélők (új kiadás) (Harmat Kiadó, 2020)