A bőnyi kislány esete és mindaz, ami körülveszi!

"A maximális 4 év javítóintézeti nevelést szabta ki a Győri Törvényszék a bőnyi lányra, aki tavaly április 29-én, hatodikosként otthonról hozott késével hátba szúrt óra után egy másik lányt. A sértett súlyos életveszélyben volt." részlet a Telex cikkéből.

A szívem szakad az érintett gyerekekért, legfőképpen azért, mert hiszem, hogy ezek az esetek megelőzhetőek lennének.

Mégis van ebben a cikkben valami előremutató. A környezeti hatások vizsgálata, a felelősségi pontok kiterjesztése.

A családi szerkezet szétziláltsága, a kapcsolati erőszak árnyéka (amely minden esetben veszélyezteti a gyermeket), iskolai bullying, az oktatási- és gyermekvédelmi rendszer leterheltsége, szakemberek hiánya, jelzőrendszeri működés hiányosságai, mind-mind ott van egy-egy ilyen eset mögött. Mint egyfajta keret, amelyben mindez megtörténhetett.

Mert a gyerekeinket mi neveljük, MINDANNYIAN. Mi felnőttek, a társadalom döntésképes felnőtt tagjai felelősek vagyunk a gyermekekért és azért, hogy ők egészséges és biztonságos körülmények között nőhessenek fel.

Most mégis egy lány ül a bíróság előtt a padban, a másik kislány pedig a pszichológusnál, kérdésekkel, feldolgozatlansággal, nehéz érzésekkel. Bőny lakosai szintén ezzel a történettel és megválaszolatlan kérdéseikkel élnek tovább.

A bíróság a megbánás kérdését vizsgálta, amely nem volt egyszerű és érdemi bocsánatkérés sem történt.
Mindannyiunk fejében él egy kép arról, hogy mit is jelent a megbánás, hogyan kell annak megtörténnie, milyen szavakat kell használnia annak, aki sérelmet okoz. Ugyanez a bocsánatkérésre is igaz.

A legtöbben úgy vélik, hogy a büntetéstől való félelem miatt tanuljuk meg, hogy tartózkodjunk a bűnözéstől. Tegyünk egy gondolatkísérletet: gondoljunk arra a személyre, aki az elmúlt évben a legtöbbet tett azért, hogy megnehezítse az életünket, lehet ez közvetlen hatás, de akár közvetett is. Átfutott rajtad, hogy mit érdemelne, hogy akár megölnéd? Legtöbbünk számára a válasz nemleges lesz. De nem azért, mert megfontoltuk ezt a lehetőséget, majd arra a következtetésre jutottunk, hogy a kockázatok felülmúlják a személy eltüntetésének előnyeit. A valószínűbb az, hogy azért tartózkodunk a gyilkosságtól, mert egyszerűen elképzelhetetlen a számunkra. John Braithwaite elmélete az, hogy "az életünk korai szakaszában a gyilkosság szégyenletes voltának gondolatával való találkozás az, ami a felelős állampolgárok megfontolt napirendjéről leveszi a gyilkosságot." Ezért van az, hogy a legtöbb ember számára teljesen mindegy, hogy a gyilkosságért a villamosszék vagy a börtön a büntetés.

Az elmélet szerint az számít, hogy egy kultúra erkölcsileg tisztában van-e azzal, hogy más emberek megölése, bántása gonosz dolog. Ezért emelkedik a háborúk után a gyilkosságok száma. Ezért jelent problémát a média, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy az erőszakkal szemben a legjobb megoldás az erőszak, hogy azok, akik rosszat tesznek velünk, néha megérdemlik, hogy meghaljanak érte. Sajnos, a vizsgálatok azt mutatják, hogy az amerikai gyilkosok gyakran azt hiszik, hogy ők az igazság ügynökei, akik megtisztítják a világot attól a gonosz embertől, akit elpusztítanak.

Amikor valami rosszat teszünk, azok az emberek, akik a legjobb helyzetben vannak ahhoz, hogy közöljék velünk tettünk szégyenletes voltát, azok, akiket szeretünk, akik iránt tiszteletet érzünk. Egy bíró, aki a magasból integet nekünk az ujjával, nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse. Nem érdekel minket annyira a rólunk alkotott véleménye, mert nem kaptunk okot arra, hogy emberként tiszteljük, és valószínűleg soha többé nem fogunk vele találkozni. A család, amelyet szeretünk, a barátok, akiket tisztelünk, azok, akiknek a legnagyobb befolyása van ránk. Pontosan azért, mert a velünk való kapcsolatuk a szereteten és a tiszteleten alapul, amikor szégyenérzetet keltenek bennünk, akkor ezt reintegrálóan (tisztelettel) teszik."

Ezért mondjuk, hogy a valódi megbánást, felelősségvállalást és bocsánatkérést a resztoratív folyamatokban megteremtett lehetőség a következményekkel való szembesüléssel érkezteti meg. Amikor az elkövető meghallhatja az áldozat és családjuk sérelmeit, a közösség és sok esetben elsődlegesen a saját családtagjai, szeretteinek, általa tisztelt személyeknek az érzéseit, fájdalmait, amelyet a tettével kapcsolatos következmények okoztak számukra.

Bízom benne, hogy eljutunk oda, hogy akár ebben az esetben legalább a lány és családja, valamint a közösség számára lehetőség nyíljon egy ilyen találkozásra, leginkább a reintegrációja elősegítése érdekében. Amennyiben az áldozat is kész lenne egy ilyen találkozásra, azzal válhatna teljessé a keletkezett trauma feldolgozása is, de mindenképpen elősegítené.

Mi az, amit mi, jelen esetben külső szemlélők tehetünk?
Átfogó reformokat, széleskörű felelősségvállalást követelhetünk közösen, miközben a saját egyéni lépéseinket is vizsgáljuk meg. Kevesebbet kommunikáljuk MÁSOK felelősségét, és többet azt, hogy mit tettem ÉN meg egy jobb, gyermekközpontú világért!