Gondolatok a szolnoki kalandparkban történtekhez

A szolnoki kalandparkban történtek újból felrázták a közhangulatot. Nem indokolatlanul. Szülőként nagyon meg tudom érteni az indulatokat, hiszen gyermekeinket a nyári időszakban is szeretnénk biztonságban tudni, egy ilyen eset pedig fokozza a félelmeinket, bizonytalanságunkat.

Számomra régi, gyermekkori emléket is ébresztett az eset. Két hónapja jártam karatéra, amikor is egyik edzés után edzőtársam hazafelé menet kirúgta a lábaimat, minden előzmény nélkül. Két hét fekvőgipsz következett, az ügynek pedig semmilyen következménye nem lett. Én még a mai napig is azzal mesélem el a történetet, hogy a társam csak kipróbálta rajtam az aznap tanultakat. Az eset súlya nem azonos a kisfiúval történtekkel. Edzőtársam ugyan nálam idősebb és erősebb is volt, de mégsem az edzőm. Ami miatt elmesélem, az a lenyomata, amit bennem hagyott. A karatét bár élveztem, de többet nem mentem edzésre. Az edző nem kérdezte miért nem. Sosem tudtam meg mit gondolt, tudta-e mi történt, hiszen nem volt lehetőségünk beszélni erről. Fel sem merült, hogy kellene. Akkoriban ez valahogy belefért a karatéval kapcsolatos elképzeléseinkbe. Mai napig nem tudom azt sem, hogy a fiú milyen következtetést vont le. Egyáltalán tudja-e, hogy az amit akkor talán viccesnek gondolt, és talán már nem is emlékszik rá, nekem örök emlék marad.

Most kiélesedtek az emlékek, a félelmek, a tehetetlenség, a düh, a megaláztatottság, hiszen kivédhettem volna a sérülésem, ha szabályosan esem, az én hibám is, hogy nem tudtam alkalmazni a tanultakat. Az idő valóban sok mindent gyógyít, idővel enyhülnek a félelmek, a kérdés azonban az, hogy hogyan épül be egy-egy ilyen élmény az ember jellemébe, hogyan alakíthatja önértékelésünket.

A kisfiú számára is az egyetlen gondolat, az önhiba feltárása volt, hiszen magyarázatot keres. Azok a gyerekek pedig, akik látták a történteket, szintén válaszokat kereshetnek, sebeikkel küzdhetnek, vagy akár igazolást nyertek az edző tettében.

Azáltal pedig, hogy a felvétel (és nem az eset) nyilvánosságot nyert további sebek tépődhetnek fel, de keletkezhetnek is. Azt gondolom, hogy a felvétel nyilvános közzététele sérti a rajta szereplők jogait. Nem segíti elő a feldolgozást és tovább sérülnek a rajta szereplő gyerekek, még ha ki is vannak takarva. Amikor megnézi, újra és újra átélheti a kisfiú (és társai is) a történteket. A sajtó oldalán fontos lenne kialakítani végre egyfajta egységes és morális keretet arra, hogy a szenzitív történeteket hogyan reprezentálják.

Miközben a média a felvételeket mutogatva nézettséget generál, a felnőtt társadalom nagy hányada egyrészt azon elmélkedik, hogy hogyan lehetséges ez, másrészt azon, hogy milyen eszközökkel, úton és módon kellene megmutatni a bántó magatartást tanúsító másik felnőtt férfinek, hogy amit tett, az nem helyes. Részletekbe menően ecsetelik ismert és ismeretlen személyek, hogy mit tennének az edzővel. Nagy az egyetértés abban, hogy erre az erőszakra erőszakkal lehet csak reagálni.

Nehéz ez, hiszen mindeközben a leghelyesebb dolgot is teszik: kiállnak a bántalmazással szemben, a gyermekek védelmében szólalnak fel. Szülőként bennem is hatalmas a düh a látottak miatt. És helye is van a haragos érzéseknek. Elmondhatjuk, hogy látva a felvételeket mennyire elkeserítő, hogy ez megtörténhet. Ellenben a másik ember leminősítése és vele szemben támasztott erőszakra történő felhívás sem lehet és nem is lesz megoldása és feloldása ennek a helyzetnek. A saját dühünkön lehet, hogy segít mindaz, amit feszülten kiírunk magunkból, de milyen üzenete van ennek hosszútávon?

Az én olvasatomban a Hogyan történhetett meg? kérdésre a válasz a feljogosítottság érzete. Az edző számára a világ eddig azt igazolta vissza, hogy erővel minden megoldható és az bárkivel szemben alkalmazható. Az erőszakon túl feljogosítva érezte magát a megalázásra is, ami tovább fokozza a társadalmi felháborodottságot. Ami pedig magával hozza, hogy ugyanezzel szemben mindenki más is feljogosítva érezze magát a revansra. Így válik az erőszak körforgássá. De ebből mit tanulnak meg a gyermekeink? És hol lesz ennek vége?

Ebben az esetben két fontos tennivalónk lehet. Az egyik, hogy a társadalom a dühét konstruktívan használja, hogy az ilyen esetek mentén hatékony változtatásokat eszközöljön ki a döntéshozóktól. A sport például semmilyen körülmények között sem lehet a leértékelés és az erőszak színtere. Megfelelő keretekre, protokollokra van szükség, hogy a bántalmazó attitűd kiszűrhető legyen. A gyermekekkel foglalkozók esetében nem az életkörülményeik, kapcsolataik jelentik a legfőbb kihívást, hanem az eszköztelenségük (mind elméleti, mind tárgyi szinten). Milyen ismeretekre, készségekre, képességekre van szükség ahhoz, hogy a gyerekek sokszínűsége támogatóan kezelhető legyen? Ezekhez forrásokra, ismeretekre van szükségük.

De a legfontosabb - és ami idővel gyakran a feledés homályába merül - az a kisfiú és más érintettek támogatása a feldolgozásban. Az édesanya nagyon határozottan kifejezte szükségletüket az edzővel történő személyes találkozásra, amely során fia az edzőtől hallhatná, hogy ő nem követett el semmilyen hibát. A személyes találkozás, a nyílt beszélgetés elképesztő sokat jelent a történtek feldolgozásában. És ahogyan látható erre nyitottság is van. Az edző számára egy ilyen körben történő részvétel lenne a valódi felelősségvállalás és a jóvátételi szándék egyértelmű megnyilvánulása. Egy resztoratív kör biztonságos teret teremthetne a beszélgetéshez és lehetőséget adhatna minden érintett számára a terhek letételéhez és a feldolgozáshoz, a szükségszerű változások elindításához, attól függően mire jutnak a megbeszélés végére.

Amennyiben az edző megbánása és jóvátételi szándéka valódi, a felelősségrevonás terhe mellett, attól függetlenül is vállalja a találkozást a családdal. Ez azonban mindenképpen képzett facilitátor segítségével, támogatásával és a folyamat hosszas előkészítésével valósulhat meg biztonságosan.

Ez az eset az ő történetük. Hagyjuk meg számukra a döntést, hogy mi lehet megfelelő reakció a számukra. Amit tehetünk, hogy megfelelő és szakszerű információkat biztosítunk a lehetőségeikről.

Amennyiben bárki ismeri az érintetteket jutassák el hozzájuk ezt és más támogató megoldásokat tartalmazó posztokat is, valamint annak üzenetét, hogy van kitől segítséget kérni.