Egyén és közösség 

Olvasási idő: 1 perc

Az ember társas lény, van aki jobban, van aki kevésbé tartja szükségesnek a másokhoz való kapcsolódást, de egyvalami biztos: nem a remeteként való lét a legoptimálisabb a számunkra, hiszen a legtöbben a másoktól kapott visszajelzések alapján deffiniáljuk önmagunkat és a körülöttünk lévőket.  Ha alapként elfogadjuk a tényt, hogy az emberek eltérő módon érzékelhetik körülöttük lévő világot, akkor talán érthetőbb, ha ennek megfelelően eltérő módon reagálnak a problémákra is. 

A másikkal való interakcióinkban így folyamatosan ott van a lehetősége a félreértéseknek, a vitáknak. Ha eltérő a hozzáállás, eltérőek a kommunikációs eszközök, megtörik a bizalom és idővel a hit is abban, hogy a szituáció megoldható. Ekkor már készek vagyunk kategorikusan kijelenteni: "a másik teljesen reménytelen, sosem fog megérteni, nem tudunk közös nevezőre jutni, meg amúgy is...menthetetlen..."

A következő alkalommal újra próbálkozunk..

Bár azt gondoljuk, hogy vitáink személyköziek ha jobban megfigyeljük sok féleképpen kihatnak ezek a környezetünkben élőkre is. 

A resztoratív szemlélet fontos ismérve, hogy az egyént mindig valamely közösség  (család, iskola, lakóhely, munkahely, vallási felekezet, társadalom stb.) részeként definiálja. A szemlélet alapján egy jól működő közösséget autonóm, de a közösség érdekeit szem előtt tartó egyének, illetve csoportjaik alkotják, amely csak tagjainak együttműködése révén képes hosszútávon jól funkcionálni. A közösség ereje abból a kölcsönös figyelemből és támogatásból fakad, amelyet tagjai felé mutat az élet bármely területén. A resztoratív alapokon működő közösségekben az emberek odafigyelnek egymásra, kölcsönösen elfogadják egymás nézőpontját és véleményét, készek a konstruktív vitákra, amelyek során a felelősségvállaláson van a hangsúly. A sértő magatartásokat határozottan elutasítják, az egyén számára azonban támogatást nyújtanak, nem rekesztik ki, nem bélyegzik meg, büntetés helyett pedig inkább a sérelemokozó általi aktív jóvátételt segítik.