Resztoratívan nyitott és befogadó gyerekek

Több, mint fél évvel ezelőtt írtam arról, hogy hogyan vált egy gyógyszeradagoló a fiaim közötti konfliktus kezelésének eszközévé. Ezzel a bejegyzéssel tovább erősíteném azt a megélésemet, hogy a gyerekek igazán resztoratívak és nagyon nyitottak ezekre az eszközökre, vagy akár csak a békés megoldáskeresésre. 

Néhány héttel ezelőtt történt, hogy köhögés nehezítette az éjszakát, így nem volt mit tenni, otthon ragadtunk. Nagyon nehéz hétközben otthon, hiszen sok olyan feladat van, amelyet közben intézni kell, főként munkaügyek. Ők pedig még mindig imádják, ha játékba hívhatnak…úgy szinte 5 percenként. Megfelelően kapcsolódni ilyenkor nagyon nehéz, hiszen kb. 5 irányba mozog a figyelmem. Az idegrendszerem a maximumon pörgött aznap, ezzel pedig egyáltalán nem segítettem az ő jelenlétüket sem. Na, de nem arról írnék, hogy mi minden volt nehéz, elviselhetetlen, kibírhatatlan. Mert a nap végére mégsem ez az, amiért hálát ad az ember. 

Amilyen mélyen tudtunk lenni, volt néhány olyan pontja a napnak, ami viszont mindent feledtetett, és amiben az idegszálaim is regenerálódni tudtak. Egyet kiemelek közülük:

A játék - mint alkotófolyamat - nehezen fogadja, ha van más is, aki szintén alkot mellettünk. Világok találkozása történt aznap a szőnyegen egy torony építése közben.

Kiabálás és sikítás közepette én már csak arra érkeztem, hogy repül az építőkocka és M fején landol. Sikítás, majd a lakás két végében landolás, durcás elfordulással. Miután M picit feledni tudta fájdalmát, leültettem őket. 

- Fiúk, mi lenne, ha megbeszélnénk mi történt? - kérdeztem. Mire mind a ketten hüppögve igent mondtak. 

- Mi legyen a "beszélőke"? Ez a dinó jó lesz? - mutattam a legközelebbi tárgyra.

- Neeeeeeem, jött a válasz egyiküktől. Mire a másik lelkesen felugrott és "Én hozom" felkiáltással rohant a konyhába, a gyógyszeradagoló lakóhelyére. Miután visszatért lelkesen rám nézett és büszkén kihúzta az adagolót (ezzel vált beszélő tárggyá ) és már adta is a testvérének, aki nyomban belekezdett mondandójába. 

- Nekem az esett rosszul - kezdte M - hogy J olyan tornyot épített, amilyet én nem akartam. - És már nyújtotta is J-nek a tárgyat. 

- Nekem az nem volt a legjobb (ezzel a szórenddel), hogy M sikított, ezzel megijesztetett. Szeretném, ha nem sikítana többet. 

 - Azért sikítottam, mert megdobtál a kockával és fájt. Miért dobtál meg? Ne dobj meg többet! 

- De már előtte is sikítottál. Azért dobtalak meg, mert nem szeretem ha sikítasz. 

- Szerettem volna veled építeni!

- Akkor miért nem azt mondtad? 

- Mi lenne, ha építenénk közösen egy hajót? - kérdezte M.

- Szuper ötlet! És már indultak is közös világot kreálni. 

Mindeközben én tátott szájjal hallgattam őket, nem kellett kérdésekkel segítenem, hogy nyugvópontra érkezzenek. Figyelmesek voltak, nyitottak a párbeszédre, adták a szót egymásnak a tárgyon keresztül és képesek voltak érzések és szükségletek mentén kommunikálni, majd megtalálni a játéknak azt a formáját, amelyhez mind a ketten tudtak kapcsolódni.

A gyerekek sem akarnak feszültségben élni. Fontos számukra, hogy meghallgassák őket, hogy kifejezhessék érzéseiket, hogy azokat elfogadják, hogy komolyan vegyék a kéréseiket és a szükségleteiket. Minden tettükkel ezeket próbálják tudomásunkra, környezetük tudomására hozni. Ha pedig megkapják a figyelmet egymástól és a körülöttük lévő felnőttektől, akkor már ők is képesek lesznek erre az odafigyelésre és arra, hogy komolyan vegyék mások szükségleteit. És nincs ez máshogy velünk, felnőttekkel sem.